2014. október 27., hétfő

Orfeoszínház - Nyírő József a havasok könyve

Kapcsolódás a természet és ember viszonyában, állati természet az emberben, természet bemutatása, avagy pszichológiailag önismeretre való rávezetés..." ahogy tettszik "

Mesélő Orfeoszi ( O.Szabó István ) 





orfeoszi mondja: beszélek hozzád, hogy tudomásodra
hozzam, amit a száj, sziv tud.
Mesélek neked, hogy amit látok, te is lásd. Lásd, hogy látsz.

                                                    Ma este fél 6 

                                              - belépés díjtalan - 



A NAGY PIROS VADTEHENEK




" -    Szökjél az ölömbe s beszélgessünk! - gavalléroskodom, s az orcája felé nyúlok, de Ámáli hirtelen ráüt a kezemre.
-    Nyughassék, tekéntetes úr!
-       Ejnye, vadmacskája! - gyönyörködöm benne. - Hát elfelejtetted, hogy én hoztalak le a fáról, mikor a madár után másztál s a kicsi kezed bészorult volt a likba?
A leány arca kedvesen ellágyul.
-    Hallom, hogy mégy férjhez?
-.Én igen, ha az Isten megsegít! - mondja zavarodottan.
-    Ahhoz a málészájú Károlyhoz! - bosszan­tom.
 - Ha ügyes legén kell, itt vagyok én, vagy a jegyző úr. Ő is legényember még.
Fel sem tűnt, hogy akkor milyen különösen néztek egymásra.
-    De azt már nem hiszem - járt a szájam -, amit apád mondott a szarvasokról...
-    Pedig az úgy van! - bizonykodik konokul a leány.
-   Én se hiszem - szól bele Zsiga is -, de egye fene azt az ezer lejt, há megadom, ha igaz, amit mondasz, Ámáli. "


" Vajon mért énekel? - gondolok rá hirtelen és azt hiszem, hogy ezzel az ősi módszerrel akarja ide csalni a szarvasbikát; de mégis különös ez a „csali". Nem a szarvassuta bokorba böffentő, kurta hangja, hanem ének, valóságos ének, soha nem hallott izgató, mély dallam és beszéd az erdőről, ami van valahol. - Erdő, er­dő, erdő, csudálatos kerek erdő. Madár lakik benne, madár lakik tizenkettő... Rémlik, hogy én is tudtam valamikor efféle nótát, de nem így, de nem ezt, ilyen epedően, szerelmesen, hogy hasad meg tőle a jávorfa szíve s a földig ejti ágait a lankadt bokor. "

" - Káruj! - hebegi Emri bá. - Te vagy az, Káruj?
    A legény kicsit megtántorodik, de újra kifeszíti MAGát, s kevélyen közelebb lép:
 - Hocci azt a néccáz lejt, amit az este odaadtam kiednek! 
    Emri bá összecsuklik. 
    Ő is én is tudom, hogy miért kéri vissza ez a legény a fűrészre spórolt, megkínlódott ezer álommal meghintett kicsi pénzt, aminek a fiával még szőrös lovacskát is vettek volna, hogy legyen amivel a fát ( Juttman úrhoz bevihessék...Hát ennek most vége! 
Hocci azt a négyszáz lejt! "

" -    Ámáli pedig nem kell!..
-----------------------------------------------------------------------------------
.Hallomásból tudom, hogy ettől a perctől kezdve a piros vadtehenek soha többet elő nem jöttek az Ámáli szavára, pedig szegény azóta is minden áldott este kiül Havaskertje fejibe és szíveszakadtan énekel a nagy kerek, sűrű erdő­ről, melyben madár lakik tizenkettő. Mondom, úgy énekel, hogy zeng bele a rengeteg.Favágó emberek, kik arra járnak, ilyenkor megemelik a fövegüket.
Áz Isten legyen velünk!  "

A FARKAS HALÁLA






" Felemeli fejét és panaszos üvöltése végig- száll az erdők fölött. Ez a búcsú-kiáltás. Nem lehet tudni, hogy mi van a remegő, kietlen kí­sérteti hangban, de minden megérti. A vadak megrázkódnak és megállanak vadászó útjokban. A medve komoran lehajtja busa fejét, a vaddisznó földbetúrt fészkében moccanni sem mer, az őzek egymásra pillantanak és könnyes szemmel észrevétlen keresztjeit kaparnak a földre. A nyulak rettegve avar falevelet takar­nak magukra, a madarak a faágakhoz dermed­nek, a fákglédában állva mereven tisztelegnek, a félvad erdei ember leveszi vedlett báránybőrsapkáját és azt mondja:
-    Haldoklik a farkas!
A gyászos üvöltés nem szűnik. Mélységes morgással kezdődve lassan erősödik és felhat az egekig. Aztán ismét lehanyatlik, mindig gyengülve, utolsó sóhajtással megszűnik.
Végül csend lesz.                                   '
Senki és semmi nem meri megnézni, hogy mi történt a farkassal, a havas hű fiával. Senki sem látja, hogyan mered bele utolsó tekintete a világba, hogyan omlik össze minden: hegyek, völgyek, fák, ég és föld az utolsó vörös ködben alaktalan tűzgömbbé, amely szédülve imbo- lyog egy ideig, majd az egész láthatárt átvilá­gító fényzuhataggá robban és szörnyűt dördül­ve hirtelen kialszik.
Siket, fekete semmi marad utána, mint a te­remtés előtt...
A farkasnak vége. " 

" Csend van...
  Ősz van...
  Setétség...
  Némaság...
  A havas halott...
  Az Isten kezdheti elől... "


AZ ERDŐ REMETÉJE





 " -    Buta paraszt! - húzta el a száját megvetőleg a fennebb figyelő borz, az erdők fehérre őszült, tudós remetéje, kit az állatok „bolond német"-nek, a gerlék „Brúnó úr"-nak csúfoltak és ezüst pocakját kidüllesztve, kényelmesen leereszkedett, hogy közelebbről megvizsgálja a különös természeti tüneményt, a világító avart.
-    Herrlich! - böffent fel önkéntelen a csodá­lattól, mikor alaposabban szemügyre vette az elébe táruló tündéri világot.
Mert az volt.
Az egész őszi erdő az enyészet virágoskertje a földön. Üvegszerűátlátszó lehelletgyönge gombafonalak           ágaskodnak a korhadó levelek közt, aranysárga ecsetgombák szövik össze az elmúló faleveleket, hasadó- gombák, bolyhos, puffadt, kocsonyás humusz-gombák milliárdjai ragyognak. "

" Gyanakodva körülszaglász és pár lépéssel odább az avar közt megleli a már korhadó, pusztuló, kidőlt fakeresztet. Már süllyedőben van az is és pár év múlva végleg eltűnik, de még kivehető rajta az írás:

„Hősi halált haltak a hazáért."
Az öreg remete bólint.
 -    Tehát temető volt itt! Harctéri tömegsír!
Homályosan emlékszik is valamire, hiszen akkor is lakott, ezen a vidéken. Éppen álmából verte fel a tompa ágyúszó.
Akkor temették ide ezeket a katonákat és úgy látszik, megfeledkeztek róluk. Megvetőleg elferdíti a száját:
-    Milyen ostobák és igazságtalanok az emberek!
Lobogó gyűlölettel elpusztítják, legyilkolják egymást és mikor a vérköd elszáll szűk agyuk­ról, a kihűlt testeket megcsókolják, díszbe öltöztetik, magasztalják és szomorú szertartások közben leeresztik a föld fekete markába, hogy az tegye jóvá, amit ők vétkeztek. "



"  Éppen indulni akart, mikor a lövés eldördült.
   Nagy elmerültségében észre sem vette a közel orozkodó vadászt, aki örvendve rohant át a bokrok közt az elejtett vadhoz és megállott fölötte.
   A borz felpillantott rá, megnézte, de nem haragudott, nem dühöngött, csak elhaló han­gon megismételte kedvenc mondását:
   -    Aki öl, az teremt!
  A vadászember nem értette, hogy mit hörög az erdő haldokló, vén remetéje, csak ostoba diadallal állott fölötte. " 

Hajdúsági Múzeum


Hajdúböszörmény   
   Kossuth ut.1






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése