Mesélek neked, hogy amit látok, te is lásd. Lásd, hogy látsz.
2014.11.24. Hétfő. fél 6
- belépés díjtalan -
FADÖNTŐ EMBEREK
" Három napja nem halottam emberi szót. Félig már megbolondított a havas . "
" Aljában favágók táboroztak. Száraz gallyakat tördelve ereszkedtem le hozzájuk.
- Jó napot !
Nem fogadták, csak zordan néztek. Dühösen repedt fekete markukba
köptek és tovább vágták a fát.
- Bánja az Isten! - gondoltam és odacammogtam a tűzhöz, mely az
egymásnak támasztott szálfákból hevenyészett kalyiba előtt kalyiba előtt kínlódott.
A favágók elkísértek a szemükkel.
- Hé mit keres maga itt! - károgott rám rekedten egyikük, de számba sem
vettem.
Kibontottam a hátizsákot, hogy faljak valamit.
A favágó dühösen magasra emelte fejszéjét, és lesújtott a fára. "
" Pillanatra elfeledkeztek rólam. De csak pillanatra.
Baljós pillantást vetnek felém, hogy még ott vagyok. Nem szólnak, csak
megcsóválják a fejüket és odacammognak a másik fához.
Baj lesz.
Ők is, én is, a fák is, az erdő is, minden tudta, hogy baj lesz!....A halál ólál-
kodik itt.
- Az én halálom!- rezzentem meg és valami unszolt, hogy fussak innen, de keményen összeszorítottam a számat.- Mit! Hogy elfussanak gyáván, mint a megvert
kutya?...Az Istennek sem! "
" A fadöntő ember szégyenkezve, bánatosan mondta:
- Engedjen meg a tekentetes úr!
- Nincs semmi baj! Nem történt semmi! - bátorítottam és rámeredt a kenyérre
szalonnára, ami ott hevert a lábainál a tűz mellett.
- Éhes vagyok! - hebegte lángoló orcákkal.
Megrendültem és kedvesen kínáltam:
- Hát egyél, testvér! ...nem tudtál szólni? "
A SZALONKAMADÁR
" Végét járja az erdő. A ragyogó arany, vörös, sárga, bronz, fekete, őszi színek
eltűnőben voltak. Nedves, síró köd, hideg permet szállongott a szürke félvilágosságban.
Az élet lehanyatlott. A víz is haldokolt és utolsó lélekzete szürke páraként feküdt rajta. "
" Minden várt valamit, ami történni fog és elkerülhetetlen, de ami ismeretlen, rejtett és titkos s csak sejteni lehet. A moha felborzolódott félelmében a fák lábain, a fekete rohadt gombák
összerogytak, a száraz füvek egymáshoz verték üres fejüket s csak a csendesen hulló fenyőtoboz koppant néha a földön. Ilyenkor minden lesüti a szemét és fél a nesztől is, hogy
semmi ne zavarja a havas kietlen és mégis fenséges haldoklását. "
" - Piszt ! Piszt !
Mi ez ? Ki mer pisszegni ?
Alig pár lépésre tőlem valami tompán levágódik, mintha az erdőből követ hajítottak volna utána. A két nagy ijedt szemről látom, hogy szalonka. A tekintetemmel melengetem egész alakját: magas homlokát, hosszú keskeny csőrét, rozsdaszínű, csíkozott
alakját: magas homlokát, hosszú, keskeny csőrét, rozsdaszínű, csíkozott testét, a földhöz
nyomott szennyesfehér torkát. Kékes lábait, behúzza maga alá. Nem mozdul. Talán már a szíve sem ver. Valami lelte. Tudom már. olyan erővel jött, és olyan szerencsétlenül vágódott le egy hegyes kavicsra, hogy kövér melle meghasadt. "
" Mi lehet az oka, hogy az óvatosságról így megfeledkezett! Szép barna szemei irtózattal meredtek szét és tárt szárnyakkal úgy fekszik, mintha a földet védené és kicsi, véges tollacskáival az egészet le szeretné teríteni. -,,Jaj! Ne bántsátok!"
Ki mondotta meg neki, hogy nagy veszedelem fenyegeti a földet és ki adott erőt
a gyenge madárkának, kit a legkisebb ág is agyon sújthatna, hogy ezt a pokolba megcímzett, nyomorult földet védje ? "
" Az igaz, hogy reggel kicsit szégyelltem magamat, de az is igaz, hogy a változás ami jött, amitől féltünk, mégis megtörtént.
Pedig egyszerűen annyi történt, hogy azon éjjel leesett a hó s mikor visszamentem a csutakosba a puskámért, a szalonkát ott találtam megfagyva, széttárt szárnyakkal, akkor is a földet védve és szája el volt nyílva, mintha utolsó segélykiáltása után, többé nem bírta volna összefogni, vagy - mikor látta. hogy nem tehet semmit a végzet ellen - talán önmaga tátotta ki száját, hogy felfogja ennek a szerencsétlen, megkínzott, bűnös, földnek utolsó lélekzetét. "
A HAVAS HALOTT
" Azon a napon a vadmadarak látszólag minden igaz ok nélkül nyugtalankodni kezdettek.
Sasok veszekedtek a levegőben, vércsék vijjogtak, a sólymok nyilallva vágtak be a sziklák
hasadékaiba, a fákról felkerekedtek a varjak és fekete csapatokban károgtak le a falvakba. "
" Az öreg magános vérmedve éppen téli álomra készült s nehezen kapaszkodott fel a sziklák között, Sajgóbérce oldalában a barlangjához és a fensík peremén lihegve megállott.
az utolsó napokban ő is különös változáson ment át. Nyugtalan morcos, ingerült volt, nehéz fejét alig bírta, egy hét óta se étel, se ital ízlett és álmosan ásított fel a homályos égre. Zavaros vágyak, kínozták és előretűrődött homloka alatt égő apró szemei már fekete ködben láttak mindent. "
" Csak a szerencsétlen pásztorember nem sejtett semmit. Harmadik napja vonultak hazafelé lassan, kíméletesen legelve, delelve, elöntve a torkáig rágott havasi legelőket. A pásztor büszkén néz végig a háromszáz darab gyönyörű állaton és elszorul a szíve, ha arra gondol, hogy meg kell válnia tőlük. Nem is juhok ezek, hanem saját gyermekei. "
" A vérmedve a szakadék szélén elégedetten húzódik a sziklaszirtek védelmébe, és hatalmas testével előremered, hogy jobban lásson.
Ez az amire várt! Ha tudna, felkacagna örömében, mert a pásztorember megremeg és halálsápadt lesz.
Tudja, nincs menekvése. Akit ezt az eget, földet romboló fergeteg meglep vége van annak.
Ha a juh menekülve, futni kezd előre, felragadja a földről, és percek alatt a fákhoz, földhöz, sziklákhoz veri. "
" A vihar, mintha szót fogadna, rettentő táncba kezd. A szerencsétlen pásztorember azonban észre sem veszi. A fehér hóözönön át, minden érzékével csak a juhait lesi.
A nyájat, minden örömét, büszkeségét, egyetlen boldogságát. háromszáz szép gyermekét.
..Csak megmeneküljenek, nélkülük az ő élete sem ér semmit. "
" A havas halott.
Csak a hó hull szépen, csendesen, hogy eltakarja a világ szennyét. "
Hajdúsági Múzeum
Hajdúböszörmény
Kossuth ut.1
