Orfeoszínház - Nyírő József a havasok könyve. Tél

Kapcsolódás a természet és ember viszonyában, állati természet az emberben, természet bemutatása, avagy pszichológiailag önismeretre való rávezetés..." ahogy tettszik "

Mesélő Orfeoszi ( O.Szabó István ) 

orfeoszi mondja: beszélek hozzád, hogy tudomásodra

hozzam, amit a száj, sziv tud.

Mesélek neked, hogy amit látok, te is lásd. Lásd, hogy látsz.

 2014.12.29. Hétfő. fél 6

- belépés díjtalan - 

GERGŐ LEGYEN A TE NEVED

 " Háromszor jött a kóbor farkas azon az éjszakán a kalyibához, ráfújt a tenyérnyi ablakra, hátsó lábaival hányta a havat s kísértetiesen vonított. Ingben-gatyában, mezítláb kiment Gergő a fészivel s elriasztotta, de harmadikszor maga is azt mondta az asszonynak:--Belé kell nyűgunni!... Méges meghal kicsi Gergő! A farkas megjelentette!--Jaj, csak meg vóna keresztelve! — sikoltott a me nyecske.A halál maga is elég nagy baj, de rettenetes, ha valaki kereszteletlenül hal meg. Sem ég, sem föld be nem fogadja, a lelke sírva jár a havason a világ vé gezetéig. "  

" --Mit akarsz többet azért a két rongyos szekér fáért! — támadott rá az öreg. — Ha még jósokat jár a szád...Gergő ijedten behúzta a nyakát, a kürti zsebibe be tette a szentdolgokat s elindult.--A szentkeresztet s a könyvet osztón hozd vissza!--kiáltott utána Miháj bá s tekintélyesen odalépett az alig pislogó örökmécseshez, hogy vastag ujjaival levegye a hammát...Mire Gergő kiért Szépaszó tetejére, a havazás meg szűnt. A havas teljes pompájában ragyogott. Semmi sincs szebb a frissen behavazott puha, fehér erdőnél. Még ezt a félvad Gergőt is megejtette tiszta varázsával és szinte áhítattal ment a magasságokba nyúló szép szálfák között, melyeknek mindenike mintha gyönyörű ezüstoszlop volna, az erdő hatalmas templomában. " 

   "  ---Nincs baj, semmi baj! — hebegi. — Már tudom, hogyan kell keresztelni! — hazudik, hogy a zord, vad férfit megnyugtassa. — Megolvastam a könyvből!...Gergő elhiszi és feléled benne a reménység. Kapja a poharat, feszületet és az asszony kezébe nyomja.---Akkor fogj hozzá!Szegény asszony áll pillanatig, szeme segítségért repdes, de hirtelen nagy, meleg gondolat lobban fel benne.
Térdre veti magát a gyermek ágya előtt, egyik kezében a feszülettel, másik kezében a jégcsap-szenteltvízzel. Forró csókkal megtisztítja kicsinye homlokát, a jégcsappal keresztet rajzol rá és mondja, ahogy tudja: —Kicsi Gergő, én téged megkeresztellek…A férfiben szintén feléled az emlékezés.---Jól van, Rózsáli! — dicséri boldogan.Az asszonyt azonban elkapta a szent hit.---Most kied következik! parancsolja az urának.
Erdei Gergő pedig szintén kiegyenesedik, ujjai közé fogja a jégcsap-szenteltvizet, ő is keresztet rajzol a gyermek homlokára s keményen azt mondja:
---Gergő legyen a te neved!
És vastag hüvelykujjával megnyomja a keresztet a gyermek homlokán, mert ő nem tud írást, ami fölött nem is lehet csodálkozni..." 

MOST MÁR JÖHETSZ JÉZUSKA

 " Idefenn a setét havasok között minden esztendőben baj van a karácsonyi szent ünnepekkel. Ezeknek a szegény, egyszerű, pásztorembereknek, favágóknak, kik esztendők óta itt vágják a fát valami brassai zsidóknak, - ha haragszik Szentfelsége, ha nem - semmiképpen nem lehet úgy megülni a szent ünnepeket, ahogy az Írás parancsolja: éjféli misével, betlehemmel, pappal, tömjénnel, orgonaszóval, deák nyelven, gyönyörűséges evangéliumokkal. Ami nem lehet, hát nem lehet. Eleget erőltették, de nincs mód benne no! Egyik esztendőben hárman-négyen szinte életük árán vágtak át a mellig érő havon, jégen, farkasok nyála freccsent az arcukba, minden veszedelemmel megküzdöttek s csak amikor beérkeztek a faluba, akkor derült, ki, hogy kerek négy nappal azelőtt megvolt a karácsony s ők hiába jártak. Elvétették az időszámítást, amin nem is igen lehet csodálkozni. Eleget ette a méreg, hogy ebben az esztendőben egy faláska Jézust sem kaptak. Még ki is kacagták a faluban. " 

 " – Az Istennek se értem a dolgodat, Péter! Minek e tűzlángjának nem tudtál ott ülni, ahol voltál, a jó meleg tömlecben, ahol minden kényelmed megvolt? Minek kellett kifutnod a bajba, nyomorúságba?

A gyilkos arcát hirtelen fény verte át. Forró volt a szava is, mikor bevallotta.

– A gyermek miatt!... Van félesztendeje, hogy semmi hírt sem kaptam felőle.. Osztán itt van a szent karácsony is… Reám jött, hogy csenáljak neki kicsi karácsonyfát, jászolykát, Jézuskát s együtt énekelgessünk el mellette. Kicsi harisnya es kéne neki, csizmácska a télre, gúnyácska, jó meleg kurticska.. Hisze nincs senkije, ki gondoskodjék róla.

– Hát ezért? – enyhült meg Ülkei Ádám.

– Ezért! Ülkei Ádám nézte a tüzet s azt mondta keményen:

- Jól tetted, Péter, hogy megléptél! Reggel bémegyek a faluba s kihozom a fiadat… Úgy-e, Dénöskének hívják?

– Annak! – hebegte boldogan a gyilkos, elszédülve a tűz mellett. - Aztán legyen ami lesz! – motyogta, mert az ilyen félvad erdei emberek önmagukkal is beszélnek.

      – Dőljünk le legalább fertály órára! – biztatta Ülkei Ádám. – Eltőt az üdő, nyúgodjunk valamit! "

" – Jelentem alásan, a gyílkos Pétert, ki megszökött a tömlöcből, az éjszaka sebesülten egymagam elfogtam, megkötöztem s most kérem a fejire kitűzött ezör pengőt! A jegyző tisztességes ember volt, megundorodott a vérdíj utáni mohóságtól.

– Szégyelhetné magát! Ráér még megkapni azt a pénzt!

- Nekem most kell! Csökönyösködött Ülkei Ádám.

• Nekem most kell! – remegett a hangja a vad embernek - mert ma van karácsony este s én azt a pénzt a Péter árvájának szántam, Dénöskének… Szeretnék rajta kicsi csizmát, venni, kicsi harisnyát, jó meleg posztó kurticskát, báránybőr sapkát, hogy meg ne fázzék télen… Legalább annyi öröme legyen szegény árvának..Az a pénz úgyis a gyermeket illeti. Az apja az életével fizetett érte... Legalább az a pár krajcár maradjon utána. Senkinek nagyobb jussa nem lehet hozzá, mint annak az ártatlan gyermeknek. Legalább neki legyen karácsonya ebben a cudar világban!...
• Nincs igazam?

...Míg a jegyző reszkető kézzel a penna után nyúlt, hogy intézkedjék, a vad pásztor szálfa-egyenesen, büszkén körülnézett az irodában, hadd lám, van-e valaki, ki azt meri mondani, neki nincs igaza… Mikor a pénzt megkapta s estére el is intézte, amit akart, a hóna alá szorította a csizmácskákat, kicsi harisnyát, kurticskát s büszkén felszólott az égbe:

- Most már jöhetsz Jézuska!...

MÁTÉ, A KUTYA

" Látszólag semmi baja nem volt Ártó Káruj bának s mégis egy este azt mondta a kutyájának:

— Mit gondolsz, Máté, hazamenjek-e meghalni, vagy itt maradjak?

Emberi nevet adott a kutyájának, hogy legyen, akivel elbeszélgessen, mert ebben az istenverte havasban kétnapi járóföldre emberi teremtménynek híre-pora sincsen. Titokban hamuzsírt főzött az öreg s az efféle tiltott dologgal jó elhúzódni olyan helyre, hol a nyomát sem sejtik az embernek. Olyan sötét ősvadon volt, ahová elrejtőzött Káruj bá, hogy aki betette a lábát, úgy érezte, mintha minden lépéssel száz esztendőt menne vissza az időben. Így télen mégis kivilágosodott valamennyire az övig érő hótól, de a hideg akkora volt, hogy még a vadállatok is messzi elkerülték.

Máté, a kutya azonban hűségesen kitartott és éjszakánkint egymás mellé bújva aludtak a kalyibában a tűz mellett. A karácsonyi szent ünnepeket is együtt ülték meg friss, jó egészségben. Akkor se érzett semmi fájdalmat, mikor a kutyáját megkérdezte, hogy hazamenjen-e meghalni, vagy itt pusztuljon el a havason, ami végeredményben mindegy. "

" Azért mégis rosszul van berendezve ez a világ, hogy az ember még halála napján se tud a sok dologtól szabadulni. Hagyatéka úgyszólván semmi se volt Káruj bának, mégis úgy eltöltötte a drága napot, mintha hat- ökrös nagy gazda volna. Amíg a szerszámokat: fejszét, szekercét, fúrót, egyet-mást számbavett s a ravatalt is gömbölyű fenyőcsapokból összerótta, jó vastagon beterítette szénával, a tűzhelyet is ellátta fával, hogy amíg életben van, legalább legyen, mit a tűzre vetni — biza este lett. Különben is kurták ezek a téli napok, mint a nyúl farka.

Valahogy mégis elkészült.

Aztán megették az utolsó vacsorát is Mátéval, a kutyával. Még tréfált is az öreg:

—Legalább egyszer az életben lakjunk jól! " 

" Napok, talán hetek múlva, valami sebzett vaddisznóthajszoló vadászok találták meg a két holttestet.

A kutya akkor is a gazdája fölé borzadva négy lábon állott, merevvé fagyva és széttágult két orrlikából két véres jégcsap nyúlt ki.

Kicsit csodálkoztak a vadászok, hogy sem vadállat nem bántotta egyiket sem. sem a kutya el nem menekült. Pedig elég lett volna egyetlen mozdulat, hogy a halott ember kéziből kirántsa a láncát, vagy egyetlen harapás a halott kezére, hogy megszabaduljon és megmentse az életét. Egyiket se tette. Ugyanazon a helyen maradt, ahol gazdája elzuhant. A hátára aranyos hó rakódott.

A vadászok meghökkentek, mikor meglátták a halálban is őrködő kutyát, valamelyikük fel is tette a kérdést, hogy miért nem menekült el a kutya, miért maradt itt, de aztán vállat vontak.

Talán tudták, hogy a mai világban embernek érthetetlen nagy dolog történt ezzel a kutyával, talán nem tudták.

Mindegy!

A kutyát félrerúgták az útból, az embert hazahozták. Azt sem mondták „félkalap” annak a szerencsétlen állatnak.

A halott Káruj bá fia a temetés után mégis kiment egy kővágó csákánnyal, ásóval, hogy a szerencsétlen ebet bekaparja a földbe, de akkorra Máté, a kutya eltűnt. Hó lepte-e be, vad hurcolta-e el, mi történt vele, nem lehet azt tudni.

Az is lehet, hogy... Mert innen a Nyilánk tetejéről csak egy lépés a mennyország...

(VÉGE.)

Hajdúböszörmény 

Sillye Gábor Művelődési Központ és Közösségi Ház 

2014.12.29. Hétfő. fél 6

- belépés díjtalan - 

Orfeoszínház - Nyírő József a havasok könyve.Ősz

Kapcsolódás a természet és ember viszonyában, állati természet az emberben, természet bemutatása, avagy pszichológiailag önismeretre való rávezetés..." ahogy tettszik "

Mesélő Orfeoszi ( O.Szabó István ) 

orfeoszi mondja: beszélek hozzád, hogy tudomásodra

hozzam, amit a száj, sziv tud.

Mesélek neked, hogy amit látok, te is lásd. Lásd, hogy látsz.

                                                    2014.11.24. Hétfő. fél 6 

                                                       - belépés díjtalan - 

FADÖNTŐ EMBEREK

" Három napja nem halottam emberi szót. Félig már megbolondított a havas . "

" Aljában favágók táboroztak. Száraz gallyakat tördelve ereszkedtem le hozzájuk.

                - Jó napot ! 

                Nem fogadták, csak zordan néztek. Dühösen repedt fekete markukba 

  köptek és tovább vágták a fát. 

                - Bánja az Isten! - gondoltam és odacammogtam a tűzhöz, mely az 

  egymásnak támasztott szálfákból hevenyészett kalyiba előtt kalyiba előtt kínlódott.

                A favágók elkísértek a szemükkel.

                - Hé mit keres maga itt! - károgott rám rekedten egyikük, de számba sem 

  vettem. 

                Kibontottam a hátizsákot, hogy faljak valamit.

                A favágó dühösen magasra emelte fejszéjét, és lesújtott a fára. " 

                " Pillanatra elfeledkeztek rólam. De csak pillanatra. 

  Baljós pillantást vetnek felém, hogy még ott vagyok. Nem szólnak, csak 

  megcsóválják a fejüket és odacammognak a másik fához.

                Baj lesz. 

                Ők is, én is, a fák is, az erdő is, minden tudta, hogy baj lesz!....A halál ólál-

  kodik itt.

                 - Az én halálom!- rezzentem meg és valami unszolt, hogy fussak innen, de        keményen összeszorítottam a számat.- Mit! Hogy elfussanak gyáván, mint a megvert

 kutya?...Az Istennek sem! "

                 " A fadöntő ember szégyenkezve, bánatosan mondta:

                 - Engedjen meg a tekentetes úr!

                 - Nincs semmi baj! Nem történt semmi! - bátorítottam és rámeredt a kenyérre

 szalonnára, ami ott hevert a lábainál a tűz mellett.

                 - Éhes vagyok! - hebegte lángoló orcákkal.

                 Megrendültem és kedvesen kínáltam:

                 - Hát egyél, testvér! ...nem tudtál szólni? "

A SZALONKAMADÁR

                 " Végét járja az erdő. A ragyogó arany, vörös, sárga, bronz, fekete, őszi színek

 eltűnőben voltak. Nedves, síró köd, hideg permet szállongott a szürke félvilágosságban.

 Az élet lehanyatlott. A víz is haldokolt és utolsó lélekzete szürke páraként feküdt rajta. "

" Minden várt valamit, ami történni fog és elkerülhetetlen, de ami ismeretlen, rejtett és titkos s csak sejteni lehet. A moha felborzolódott félelmében a fák lábain, a fekete rohadt gombák

összerogytak, a száraz füvek egymáshoz verték üres fejüket s csak a csendesen hulló fenyőtoboz koppant néha a földön. Ilyenkor minden lesüti a szemét és fél a nesztől is, hogy

semmi ne zavarja a havas kietlen és mégis fenséges haldoklását. "

                " - Piszt ! Piszt !

                  Mi ez ? Ki mer pisszegni ?

                Alig pár lépésre tőlem valami tompán levágódik, mintha az erdőből követ hajítottak volna utána. A két  nagy ijedt szemről látom, hogy szalonka. A tekintetemmel melengetem egész alakját: magas homlokát, hosszú keskeny csőrét, rozsdaszínű, csíkozott

alakját: magas homlokát, hosszú, keskeny csőrét, rozsdaszínű, csíkozott testét, a földhöz 

nyomott szennyesfehér torkát. Kékes lábait, behúzza maga alá. Nem mozdul. Talán már a szíve sem ver. Valami lelte. Tudom már. olyan erővel jött, és olyan szerencsétlenül vágódott le egy hegyes kavicsra, hogy kövér melle meghasadt. "

" Mi lehet az oka, hogy az óvatosságról így megfeledkezett! Szép barna szemei irtózattal meredtek szét és tárt szárnyakkal úgy fekszik, mintha a földet védené és kicsi, véges tollacskáival az egészet le szeretné teríteni. -,,Jaj! Ne bántsátok!" 

                 Ki mondotta meg neki, hogy nagy veszedelem fenyegeti a földet és ki adott erőt

 a gyenge madárkának, kit a legkisebb ág is agyon sújthatna, hogy ezt a pokolba megcímzett, nyomorult földet védje ? "

" Az igaz, hogy reggel kicsit szégyelltem magamat, de az is igaz, hogy a változás ami jött, amitől féltünk, mégis megtörtént. 

                  Pedig egyszerűen annyi történt, hogy azon éjjel leesett a hó s mikor visszamentem a csutakosba a puskámért, a szalonkát ott találtam megfagyva, széttárt szárnyakkal, akkor is a földet védve és szája el volt nyílva, mintha utolsó segélykiáltása után, többé nem bírta volna összefogni, vagy - mikor látta. hogy nem tehet semmit a végzet ellen - talán önmaga tátotta ki száját, hogy felfogja ennek a szerencsétlen, megkínzott, bűnös, földnek utolsó lélekzetét. "  

A HAVAS HALOTT

"  Azon a napon a vadmadarak látszólag minden igaz ok nélkül nyugtalankodni kezdettek.

Sasok veszekedtek a levegőben, vércsék vijjogtak, a sólymok nyilallva vágtak be a sziklák 

hasadékaiba, a fákról felkerekedtek a varjak és fekete csapatokban károgtak le a falvakba. "

" Az öreg magános vérmedve éppen téli álomra készült s nehezen kapaszkodott fel a sziklák között, Sajgóbérce oldalában a barlangjához és a fensík peremén lihegve megállott.

az utolsó napokban ő is különös változáson ment át. Nyugtalan morcos, ingerült volt, nehéz fejét alig bírta, egy hét óta se étel, se ital ízlett és álmosan ásított fel a homályos égre. Zavaros vágyak, kínozták és előretűrődött homloka alatt égő apró szemei már fekete ködben láttak mindent. " 

" Csak a szerencsétlen pásztorember nem sejtett semmit. Harmadik napja vonultak hazafelé lassan, kíméletesen legelve, delelve, elöntve a torkáig rágott havasi legelőket. A pásztor büszkén néz végig a háromszáz darab gyönyörű állaton és elszorul a szíve, ha arra gondol, hogy meg kell válnia tőlük. Nem is juhok ezek, hanem saját gyermekei. "

" A vérmedve a szakadék szélén elégedetten húzódik a sziklaszirtek védelmébe, és hatalmas testével előremered, hogy jobban lásson. 

                   Ez az amire várt! Ha tudna, felkacagna örömében, mert a pásztorember megremeg és halálsápadt lesz. 

Tudja, nincs menekvése. Akit ezt az eget, földet romboló fergeteg meglep vége van annak.

Ha a  juh menekülve, futni kezd előre, felragadja a földről, és percek alatt a fákhoz, földhöz, sziklákhoz veri. "

" A vihar, mintha szót fogadna, rettentő táncba kezd. A szerencsétlen pásztorember azonban észre sem veszi. A fehér hóözönön át, minden érzékével csak a juhait lesi. 

A nyájat, minden örömét, büszkeségét, egyetlen boldogságát. háromszáz szép gyermekét.

..Csak megmeneküljenek, nélkülük az ő élete sem ér semmit. "

" A havas halott.

  Csak a hó hull szépen, csendesen, hogy eltakarja a világ szennyét. "

Hajdúsági Múzeum  

 Hajdúböszörmény   

   Kossuth ut.1

No akkor egy kis tudomány.

A számítógépet az emberről másolták. No de ki is teszi ezt? Az ember.
Az ember teremtő és ő MAGa a teremtett. Ki ki MAGa a saját világát teremtette, teremti..
Vegyünk alapul egy számítógépet. Igen, de melyiket? A comodorral, vagy a sakkgéppel esetleg egy machintossal kezdjük? MAGával az emberel? A " tudomány " gyógyszeripartól kezdve az élelmiszerekig követi azaz másolja a meglévőt, az un. természetest.

Tovább csökkentheti a számítástechnikai alkatrészek méretét egy új kutatási eredmény

Az iskolákban tanított,  elavult tanítások, alapján.

                                                                    Erdő részlet

                                                                   Szobai légtisztító

 MAGyarázat nem kell hozzá.

Kapcsolható hozzá, az új közösségi hálózat működése.

Részletesebb leírás az alábbi linken.

ello.co-feketén-fehéren   

                                                                     

Orfeoszínház - Nyírő József a havasok könyve

Kapcsolódás a természet és ember viszonyában, állati természet az emberben, természet bemutatása, avagy pszichológiailag önismeretre való rávezetés..." ahogy tettszik "

Mesélő Orfeoszi ( O.Szabó István ) 

orfeoszi mondja: beszélek hozzád, hogy tudomásodra

hozzam, amit a száj, sziv tud.

Mesélek neked, hogy amit látok, te is lásd. Lásd, hogy látsz.

                                                    Ma este fél 6 

                                              - belépés díjtalan - 

A NAGY PIROS VADTEHENEK

" -    Szökjél az ölömbe s beszélgessünk! - gavalléroskodom, s az orcája felé nyúlok, de Ámáli hirtelen ráüt a kezemre.

-    Nyughassék, tekéntetes úr!

-       Ejnye, vadmacskája! - gyönyörködöm benne. - Hát elfelejtetted, hogy én hoztalak le a fáról, mikor a madár után másztál s a kicsi kezed bészorult volt a likba?

A leány arca kedvesen ellágyul.

-    Hallom, hogy mégy férjhez?

-.Én igen, ha az Isten megsegít! - mondja zavarodottan.

-    Ahhoz a málészájú Károlyhoz! - bosszan­tom.

 - Ha ügyes legén kell, itt vagyok én, vagy a jegyző úr. Ő is legényember még.

Fel sem tűnt, hogy akkor milyen különösen néztek egymásra.

-    De azt már nem hiszem - járt a szájam -, amit apád mondott a szarvasokról...

-    Pedig az úgy van! - bizonykodik konokul a leány.

-   Én se hiszem - szól bele Zsiga is -, de egye fene azt az ezer lejt, há megadom, ha igaz, amit mondasz, Ámáli. "

" Vajon mért énekel? - gondolok rá hirtelen és azt hiszem, hogy ezzel az ősi módszerrel akarja ide csalni a szarvasbikát; de mégis különös ez a „csali". Nem a szarvassuta bokorba böffentő, kurta hangja, hanem ének, valóságos ének, soha nem hallott izgató, mély dallam és beszéd az erdőről, ami van valahol. - Erdő, er­dő, erdő, csudálatos kerek erdő. Madár lakik benne, madár lakik tizenkettő... Rémlik, hogy én is tudtam valamikor efféle nótát, de nem így, de nem ezt, ilyen epedően, szerelmesen, hogy hasad meg tőle a jávorfa szíve s a földig ejti ágait a lankadt bokor. "

" - Káruj! - hebegi Emri bá. - Te vagy az, Káruj?

    A legény kicsit megtántorodik, de újra kifeszíti MAGát, s kevélyen közelebb lép:

 - Hocci azt a néccáz lejt, amit az este odaadtam kiednek! 

    Emri bá összecsuklik. 

    Ő is én is tudom, hogy miért kéri vissza ez a legény a fűrészre spórolt, megkínlódott ezer álommal meghintett kicsi pénzt, aminek a fiával még szőrös lovacskát is vettek volna, hogy legyen amivel a fát ( Juttman úrhoz bevihessék...Hát ennek most vége! 

Hocci azt a négyszáz lejt! "

" -    Ámáli pedig nem kell!..

-----------------------------------------------------------------------------------

.Hallomásból tudom, hogy ettől a perctől kezdve a piros vadtehenek soha többet elő nem jöttek az Ámáli szavára, pedig szegény azóta is minden áldott este kiül Havaskertje fejibe és szíveszakadtan énekel a nagy kerek, sűrű erdő­ről, melyben madár lakik tizenkettő. Mondom, úgy énekel, hogy zeng bele a rengeteg.Favágó emberek, kik arra járnak, ilyenkor megemelik a fövegüket.

Áz Isten legyen velünk!  "

A FARKAS HALÁLA

" Felemeli fejét és panaszos üvöltése végig- száll az erdők fölött. Ez a búcsú-kiáltás. Nem lehet tudni, hogy mi van a remegő, kietlen kí­sérteti hangban, de minden megérti. A vadak megrázkódnak és megállanak vadászó útjokban. A medve komoran lehajtja busa fejét, a vaddisznó földbetúrt fészkében moccanni sem mer, az őzek egymásra pillantanak és könnyes szemmel észrevétlen keresztjeit kaparnak a földre. A nyulak rettegve avar falevelet takar­nak magukra, a madarak a faágakhoz dermed­nek, a fákglédában állva mereven tisztelegnek, a félvad erdei ember leveszi vedlett báránybőrsapkáját és azt mondja:

-    Haldoklik a farkas!

A gyászos üvöltés nem szűnik. Mélységes morgással kezdődve lassan erősödik és felhat az egekig. Aztán ismét lehanyatlik, mindig gyengülve, utolsó sóhajtással megszűnik.

Végül csend lesz.                                   '

Senki és semmi nem meri megnézni, hogy mi történt a farkassal, a havas hű fiával. Senki sem látja, hogyan mered bele utolsó tekintete a világba, hogyan omlik össze minden: hegyek, völgyek, fák, ég és föld az utolsó vörös ködben alaktalan tűzgömbbé, amely szédülve imbo- lyog egy ideig, majd az egész láthatárt átvilá­gító fényzuhataggá robban és szörnyűt dördül­ve hirtelen kialszik.

Siket, fekete semmi marad utána, mint a te­remtés előtt...

A farkasnak vége. " 

" Csend van...

  Ősz van...

  Setétség...

  Némaság...

  A havas halott...

  Az Isten kezdheti elől... "

AZ ERDŐ REMETÉJE

 " -    Buta paraszt! - húzta el a száját megvetőleg a fennebb figyelő borz, az erdők fehérre őszült, tudós remetéje, kit az állatok „bolond német"-nek, a gerlék „Brúnó úr"-nak csúfoltak és ezüst pocakját kidüllesztve, kényelmesen leereszkedett, hogy közelebbről megvizsgálja a különös természeti tüneményt, a világító avart.

-    Herrlich! - böffent fel önkéntelen a csodá­lattól, mikor alaposabban szemügyre vette az elébe táruló tündéri világot.

Mert az volt.

Az egész őszi erdő az enyészet virágoskertje a földön. Üvegszerű, átlátszó lehelletgyönge gombafonalak           ágaskodnak a korhadó levelek közt, aranysárga ecsetgombák szövik össze az elmúló faleveleket, hasadó- gombák, bolyhos, puffadt, kocsonyás humusz-gombák milliárdjai ragyognak. "

" Gyanakodva körülszaglász és pár lépéssel odább az avar közt megleli a már korhadó, pusztuló, kidőlt fakeresztet. Már süllyedőben van az is és pár év múlva végleg eltűnik, de még kivehető rajta az írás:

„Hősi halált haltak a hazáért."

Az öreg remete bólint.

 -    Tehát temető volt itt! Harctéri tömegsír!

Homályosan emlékszik is valamire, hiszen akkor is lakott, ezen a vidéken. Éppen álmából verte fel a tompa ágyúszó.

Akkor temették ide ezeket a katonákat és úgy látszik, megfeledkeztek róluk. Megvetőleg elferdíti a száját:

-    Milyen ostobák és igazságtalanok az emberek!

Lobogó gyűlölettel elpusztítják, legyilkolják egymást és mikor a vérköd elszáll szűk agyuk­ról, a kihűlt testeket megcsókolják, díszbe öltöztetik, magasztalják és szomorú szertartások közben leeresztik a föld fekete markába, hogy az tegye jóvá, amit ők vétkeztek. "

"  Éppen indulni akart, mikor a lövés eldördült.

   Nagy elmerültségében észre sem vette a közel orozkodó vadászt, aki örvendve rohant át a bokrok közt az elejtett vadhoz és megállott fölötte.

   A borz felpillantott rá, megnézte, de nem haragudott, nem dühöngött, csak elhaló han­gon megismételte kedvenc mondását:

   -    Aki öl, az teremt!

  A vadászember nem értette, hogy mit hörög az erdő haldokló, vén remetéje, csak ostoba diadallal állott fölötte. " 

Hajdúsági Múzeum

Hajdúböszörmény   

   Kossuth ut.1